Mindig is szerettem történeteket olvasni, és a kedvenceimet elmesélni, bár eleinte szinte féltem beleereszkedni a ”mesemondó hang”-ba. De mégis, kedves történeteim hosszú ideig kísértek, nemcsak olvasva, hanem szavakban is. Hosszú ideig bánatom volt, hogy bárdok ma már nem léteznek, nincs ilyen foglalkozás. Az írás is jó, de az más – nem közvetlenül kapcsolódik az olvasóhoz.

Aztán egy nap – szerencsés véletlenek, ismerősök és az internet bugyrainak hála – kiderült, hogy de még mennyire hogy van. Vannak mesemondók a világ minden táján, sőt! Rögtön elfogott a lelkesedés, és belevetettem magam a keresgélésbe és az önképzésbe. Most találtam meg igazán a helyem a világban. Hiszen egészen idáig ezt kerestem!

Hogy megosszak, hogy elvarázsoljak, hogy tanítsak, didaxis és katedra nélkül, hogy gyógyítsak és kapcsolatot teremtsek másokkal, közvetlenül, és egyúttal a történeteken keresztül. Mert a mesék végtelen kikristályosodott bölcsességet rejtenek magukba. A mi feladatunk nem a kibontás – csak az átadás. A történet maga gyógyít és éltet a hallgatóság lelkében.